M

csörög a mobil (billy idol – white wedding. oldalbordaszám), felveszem, beleszólok:
-szia, miért nem a bentin hívsz, itt vagyok a telefon mellett?
-jaj, bocsi, nem téged akartalak hívni, hanem anyut.

értem én, értem. mint ahogyan a tegnapit is:
-figyelj, visszaadta az eladó a kártyámat, hogy érvénytelen, keresd meg légy szíves az újat, jó?
-jó.
-megvan?
-meg.
-bediktálnád a számát, hogy érvényesítsem.
-??? be, persze. … de mond édesem, ha aktiválod is, hogyan fogod használni, ha egyszer itthon van?
-jaaaa!

hát csoda, hogy imádom?

többször is felmerült már a telefonbekötés gondolata, de minduntalan elvetettük, mondván mindkettőnknek van mobilja, ergo felesleges még egy vezetékes telefon is otthonra. feleségem azonban mindig rácáfol a feleslegességre, mivel részéről a mobil nem mobil. értem ez alatt azt is, hogy unos-untalan szertehagyja (vagy otthon, vagy az irodában), elfelejti feltölteni, otthon / irodában hagyja – napokig – a töltőt stb. ez önmagában nem lenne gond, viszont olyankor, mikor kétségbeesve próbálom hívni, hogy hozzon be alsót, zoknit, pólót, mert már számolni sem tudok és holnapra nincs váltóruhám, enyhén szólva bosszantó. persze ettől még nem szeretem kevésbé, de olykor sikítozós frász tör ki a dolgaitól. s vice versa, természetesen (itt most egy mosolygós szmájli lenne, ha nem rühelleném posztokban a szmájlikat).

közeleg az az időpont, amikor kiveszem a titkárnő kezéből a telefont és kibaszom az ablakon.

napi 1-1,5 óra telefonálás kezd kicsit sok lenni.

anyám sms-e, miután (ahogyan kb. 16 éves korom óta megszokhatta) nem hívtam – lévén épp elég dolgom, gondom-bajom ahhoz, hogy ne akarjam még fél órán át ugyanazon zsolozsmákat hallgatni, miszerint: mikor lesz unoka, neki ez fáj, neki az fáj, mikor lesz unoka, mikor megyünk haza, ez fáj, mikor lesz unoka – az utóbbi hetekben:

Szia, hogy tudod megtenni: hetek óta fel sem hívsz?

gondolkodtam rajta, hogy azt válaszolom: így. de végeredményben ettől azért még én is udvariasabb vagyok…