ami régen oly könnyedén jött-ment, most görcsösen vajúdva halvaszületik. persze korábban kiírtam és megírtam, vagy leírtam és elríttam. mert nem számított, ki olvassa. evidens, hisz ismeretlenek elé nem kell odaállni és elszámolni. most meg lassacskán nincs ilyen, talán-tán csak anyám nem olvasta még. abban is van, s nem csak a borban, hogy már nem olvasnak, csak hébe-hóba. ettől még a görcsös megfeszülés nem marad el, a kényszer ott bizsereg bent, várja egy startpisztoly talán soha el nem hangzó dörrenését.
a végképp érthetetlen nem a lelki szemetes kiürítésének kontrollja, sokkalta inkább az apró-cseprők elfelejtése. tudtam írni – jól, vagy rosszul nem tisztem megítélni – arról, hogy láttam egy világra csodálkozó kiskölyköt, párjára nevető tinit, reszkető kézzel újságot lapozó vaksin olvasó öreget. nem kellett – s most sem kell persze – megmondanom a tutit, elég volt, ha meséltem. mostanság minden feledhetőnek tűnik, vagy fel sem…
nem szabad kézzel írnom kell újra megtanulni, hanem látni és megragadni, ahogyan korábban. ha nem megy, akkor ezt itt be is zárhatom, okafogyottá válás miatt.
