ahhoz képest, hogy először június 1-jére vettem fel az építőanyagok vizsgát, most kedden (tehát június 29-én) fogok eljutni odáig, hogy levizsgázzam. szerintem csak azért ilyenkor, mert későbbi időpont már nem volt. ezzel a vizsgával valahogy úgy vagyok, mint egy elfagyott lábujj amputációjával: tudom, hogy szükséges, de halogatom amíg csak lehet. pontosabban csak halogattam, mert ennek immáron vége, lévén utolsó vizsgaidőpont. de most valahogy rohadt nehezen megy rávenni magamat a tanulásra.
amire vágyom az kettesben eltöltött esték, akár semmittevéssel, akár sétával, mozival, színházzal, sörözőben meccsnézéssel, ágyban fekvős-összebújós pillanatokkal.
de mindezek kezdenek átkerülni a sci-fi kategóriába. meló, számvizsgáló bizottság, szomszédolás, bevásárlás stb. mindenre és mindenkire van idő, csak egymásra nem. és ez igazából csak rajtunk múlik. szerintem.
mert nem akarom halogatni azokat a dolgokat, hogy összebújjak a másikkal, hogy beszélgessünk akár semmiségekről, vagy csak elaludjunk a homlokunkat összedugva.
mert kurvára nem lehet tudni sohasem, hogy mit hoz a holnap és lesz-e még alkalom mindezekre. mert ez nem egy vizsga, amit meg tudsz ismételni, ha elkúrtad. pedig minden másnál fontosabbak ezek a dolgok.
nekem.
