M

oldalambordája nyitva hagyta a teraszajtót éjjelre (csak be volt hajtva). szokásunk szerint beriasztott, én a hálószobában aludtam, ő meg elaludt a laptop előtt a másikban. szusi bekéredzkedett hozzám fél hatkor. kinyitottam a hálóajtót, mivel ott bukóra volt nyitva az ajtó, huzat = teraszajtó kivágódott, riasztó bekapcs.

az egy dolog, hogy lefostam a bokámat, de szerintem felmenőink is csuklottak a szomszédok imáitól. vigasz, hogy ha betört volna valaki, az is befosik.

sógorom bejelentkezve maradt a facebook-on. ér vajon visszaélni a lehetőséggel és teleírni az üzenőfalát mindenféle vallomással?

derohadtszemét vagyok… s hatalmas a kísértés!

csörög a mobil (billy idol – white wedding. oldalbordaszám), felveszem, beleszólok:
-szia, miért nem a bentin hívsz, itt vagyok a telefon mellett?
-jaj, bocsi, nem téged akartalak hívni, hanem anyut.

értem én, értem. mint ahogyan a tegnapit is:
-figyelj, visszaadta az eladó a kártyámat, hogy érvénytelen, keresd meg légy szíves az újat, jó?
-jó.
-megvan?
-meg.
-bediktálnád a számát, hogy érvényesítsem.
-??? be, persze. … de mond édesem, ha aktiválod is, hogyan fogod használni, ha egyszer itthon van?
-jaaaa!

hát csoda, hogy imádom?

az őrületbe tud kergetni azzal, amikor szóban semmi baja nincs, de folyamatosan olyan arcot vág, mintha egy zsák lócitromot dugtak volna az orra alá. ilyenkor nekiállok visszapörgetni az egész nap eseményeit, hogy mely cselekedetem válthatta ki a megorrolást. van, amikor sikerül rájönnöm – ami nem jelenti azt, hogy megalapozottnak is érzem a dolgot, de ez amolyan vice versa -, de sokszor (mint például most) lövésem sincs, hogy mi nyomja a bögyét, amitől egy idő után én is olyan arcot kezdek vágni, mintha egy zsák lócitromot dugtak volna az orrom alá.

ráadásul – hála hülye természetemnek – hajlamos vagyok a végletekig felbaszni magamat azon (amolyan gázkartekergetősen felhergelve magamat, mintha csak egy motort túráztatnék), hogy szerintem semmi oka a rívaszarik ábrázatra, ellenben ismét kb. annyi figyelmet fordít rám, mint egy teljesen általános rovarra, vagy gyomnövényre. igen, nyilván elkövettem valami főbenjárót, de akkor miért nem lehet az orromra koppintani, hogy “hülyegyerek, vedd már észre magad!”?

persze az sem kizárt, hogy amíg nem figyeltem oda, valaki egy zsák lócitromot dugott az orra alá.

szusi rászokott a kanapé alatt való tartózkodásra. azt sem értem jobban, mint emezt.

ő meg elmegy itthonról anyóshoz egy odavetett “majdjövök“-el. nabaszki. majdgyere.

többek közt azt is szeretem benne, hogy olyan lelkesen tud lerészegedni, hogy ember legyen a talpán aki megállja, hogy ne kövesse őt az asztal alá.

jómagam is csak azért vagyok tartózkodó, mert közeleg a szorgalmi időszak vége és még vár rám jó pár rajzfeladat, két zh, meg két házi dolgozat, amikre cirka 4-5 érdemi napom van (a hétvégét is beleértve).

jobban belegondolva – így utólag mondjuk már mindegy – a lakásvásárlással nem csak fedélhez jutottunk, hanem egy pénznyelőhöz is. most nem csak az elbaszott fűtési rendszer miatti horror fűtésszámlákra gondolok, hanem a lakással járó először apró-cseprőnek, majd napi szintű gondokat okozó dolgokra, beszerzendőkre, tervekre. gondolok itt a kádparavánra, amiből a normális 70+ ezer körül van, a kertre, amit szusi szanaszét túrt, ezért egy részét el kellene keríteni, földet cserélni, murvát szórni, amiről könnyebb összeszedni a szart, fűtést csinálni a görénynek télire, cipőszekrény, kerti bútor, virágok, facsemete stb. lenne még mit, de már ennyitől is elborzadok olykor és kb. úgy érzem magamat, mint egy rémálom menekülése során, mikor a folyosó végén lévő ajtó annál távolabbinak tűnik, minél jobban rohansz felé.

talán ezek miatt sem laktam be magam részéről a lakást, hiába költöztünk be tavaly szeptemberben. igen, hülye maximalista vagyok, valamint örökös elégedetlenkedő. talán ezek miatt sem basztam el idejekorán az életemet elkapkodott házassággal, ez segít abban, hogy ne kettesekkel bukdácsoljak végig a sulin, hogy igyekezzek minél jobb lenni társként, hogy ne hagyjam magamat jó magyar módra szarrá folyni és akkora sörhasat növeszteni, amitől már a pöcsömet sem látom stb.

az most konkrétan függősége-e vagy sem, hogy minden nap pálinkázunk? nem lerészegedésig, csak amúgy könnyed eleganciával.

mert finom baszki, mert finom.

- nem baj, ha van egy kis pocid, a melleid úgyis elterelik róla a figyelmet, ellenben az én hasamról mi a fasz tereli el?
- jó-jó, de a nagy seggemről nem tereli el semmi a figyelmet.
- de én szeretem a nagy seggedet. olyan, mint a tévénk. 16:9-es.

valamit ki kellene találni a reggelekre. magam részéről túl erős a nyolc év vasfegyelem maradéka, ha már egyszer felkeltem, akkor ébren vagyok (kivéve a buszon, villamoson, metrón történő bealvást), mindennemű stimuláns nélkül. s mint éber, hajlamos vagyok érzelmileg is ébredni, ergo ölelésre, csókokra, mismásra vágyom.

ellentétben vele, aki általában 15-30 percig azt sem tudja, hogy létezem (enyhe túlzással, objektumként azért érzékel, mivel kikerül közlekedés közben), majd általában 30 perctől akár órákig terjed az az időtartam, míg valami kedves gesztusra futja az energiáiból. ráadásul serkentőket sem fogyaszt, így aztán olykor nehéz kiböjtölni az aznapi első ölelést, csókot, mismást.

anyám sms-e, miután (ahogyan kb. 16 éves korom óta megszokhatta) nem hívtam – lévén épp elég dolgom, gondom-bajom ahhoz, hogy ne akarjam még fél órán át ugyanazon zsolozsmákat hallgatni, miszerint: mikor lesz unoka, neki ez fáj, neki az fáj, mikor lesz unoka, mikor megyünk haza, ez fáj, mikor lesz unoka – az utóbbi hetekben:

Szia, hogy tudod megtenni: hetek óta fel sem hívsz?

gondolkodtam rajta, hogy azt válaszolom: így. de végeredményben ettől azért még én is udvariasabb vagyok…