vannak olyan helyek, amik úgy ragadnak meg, hogy részleteire lebontva soha nem találod meg, mi az ami megfogott. összességében tapadnak rád a hangok, illatok, ízek, a hangulatnak olyan kvintesszenciáját alkotva, amely egy életre megfog és visszavár. ehhez persze kell egyfajta fogékonyság és lazán fogott tolerancia, miszerint ne várj sürgölődő pincérhadakat, puha fotelt, futballpályányi asztalt, légkondit.

helyettük kapsz kavicsos dunapartra kipakolt nyugágyat, kisasztalt mécsessel, halk zeneszót és hullámokat, cirkuszoskocsit, kedvesen mosolygós kiszolgálást  – és felvilágosítást, ha nem tudnád mi fán teremnek a belga sörök, miket csapolva, palackozva egyaránt bocsátanak az ínyed kedvére -, halk beszélgetésbe gyöngyöző felkacajokat. itt nem gond ha már nincs hely, hisz felkészült visszajáróként pokrócot hozunk magunkkal, amit felvált az este folytán a pultos duó férfitagja által cinkos félmosollyal kihozott párna (“most már megérdemeltétek”). poharaink között átfutó dani kutya, majd mentegetődző gazdája, akinek kiömlött sörre – aminek amúgy minden cseppje aranyat ér – vonatkozó szabadkozó kártérítési törekvése vidám nevetésünkön szenved kudarcot, hisz ha ez gond lenne, nem ide járnánk, immáron többedjére az elmúlt hetekben. a zasszony szalonspicces felkiáltását, miszerint mi itt már törzsvendégek vagyunk, megértően nyugtázzák a pajtagazdák, s szemük se rebben az általa otthonról hozott, sűrűn döntögetett irsais palackon.

van még itt grillkolbász, pannini, tortilla chips (olivabogyóval és chilivel), ágyas rézangyal, bodza-citrom fröccs, a már említett belga sörök széles választéka (magam részéről elköteleztem magamat a kasteel rose mellett), megfejelve a jókedélyű kiszolgálással. az árak némiképp borsosak ugyan a talponállókhoz szokott közönség számára, de az unikum kategóriás italok és a hely varázsa bőven megér ennyit, akár hetente többször is.

ha keresnéd, akkor bizony túl kell sétálnod a római part zajos-szagos hekkes-sültkolbászos szakaszán, majd nem sokkal a monte christo után lép eléd oldalról a kivilágított fellini római, hogy aztán letelepedve elfeledj minden napi gondot, s átadd magadat annak a megfoghatatlan hangulatnak, ami – ha fogékony vagy rá – oly mértékben telepszik rád, hogy nem érted: eddig miért nem tudtál erről a helyről?

érdeklődőknek, rajongóknak facebook oldal is van, tessék ránézni olykor, mert élőzenés programok is vannak, a hely hangulatának megfelelő andalítóan elringató zenei repertoárral.

szeretnék egy olyan fekete-fehér (esetleg szépia?) fotót rólam, amin saját magam véleménye és ízlése szerint is vállalható, esetleg nagyjóképű vagyok. tudom, ne kérjek lehetetlent, a fotós is csak olyan, mint a fodrász (hozott anyaggal dolgozik), de attól még álmodozni lehet, nem?

de.

szeget ütött a fejembe és nem mellesleg kurva jó ötletnek tartom, így sanszos, hogy én is belevágok. mondjuk attól parázom kissé, hogy ha reggel nekiállok videózni, az oldalborda egyetlen laza mozdulattal dugja fel a seggembe a telefont, de hát rizikó nélkül nincs kockázat.

csatlakozzatok ti is (nem az anális mobilhoz…)!

life in a day

… van amit le kellene, ki kellene. dugig vagyok mindenfélével, suli, meló, család, lakás, pénz stb. olykor úgy érzem, hogy üvölteni tudnék, torkom szakadtáig. olykor meg elszorít valami, ott belül. máskor szinte hallom, ahogy elpattannak az idegszálak, mint túlfeszített kötelek, rojtozódnak, súrlódnak, szakadnak.

…

mostanában.

nem igazán érzem jól magamat a bőrömben.

ilyen-olyan okokból.

kifolyólag.

Rossz kedv

lehet követ hajigálni, de én igenis jól szórakozom (olykor mondjuk bootolnia kell a rendszernek, mert egy-két “produkciótól” lefagytam) a megasztár előválogatásán. ha valaki van olyan hülye, hogy tehetség nélkül kiálljon a kamerák elé, akkor had röhögjön rajta az ország.

amin most fennakadtam kicsit, az öreg dudás, pál istván szerepeltetése, illetve a netzombik reakciója (tisztelet a kivételnek). pál istván szereplésén érezhető volt, hogy profi népdalénekes (még mondtam is, hogy simán lecsaphatna rá a deep forest), s visszanézve a “nekem két dal volt előírva” tényleg gyanús (mondjuk az is hótziher, hogy jó pár bikicsunájt eleve beszerveztek a műsorba, a la maónikasou), s tényleg lófasz a szervezők picsájába.

de amit a netzombik művelnek azért az se semmi. jól írta az egyik kommentező: bulvártv bulvárműsora miatt háborognak (nem kifejezés) a bulvárt kárhoztatók egy internetes bulvár lapon.

ami számomra még mindig megdöbbentő az, hogy mennyi gyűlölet és agresszió van ezekben az emberekben…

tegnapra sikerült jegyet szereznünk (tömegével voltunk, ami megnehezítette az amúgy mission imposible jegyhez jutást) a nem kis hypeolással beharangozott, még mindig teltházakat produkáló új james cameron produkciót, az avatart. szokásommal szakítva, csak utólag mélyedtem bele a filmkritikákba, így zavartalanul tudtam végigélvezni a két és fél órás filmet az aréna pláza imax termében, természetesen 3d-ben.

röviden összefoglalva: mielőbb kérek egy, csak odaútra szóló jegyet pandorára. lehet a filmet fikázni (többek meg is teszik), hogy a látványon kívül nincs benne se sztori, se semmi (csavar például, elvégre az mindenbe kell), de én se szubjektíve, se objektíve nem találok benne kifogásolni valót. valószínűleg azért, mert hiába a harmincöt évem, még mindig él bennem az a gyerek, aki képes önmagának – s másoknak is – mesélni lefekvés előtt. valódi mesét, nem afféle jancsi és juliska féle horrort, vagy hófehérke féle pszicho-thillert. mert az avatar bizony mese a javából. az embernek kedve támad na’vinak lenni, átkószálni pandora vadonjait, meglovagolni a sárkányokat, összekapcsolódni ejva-val. természetesen 3d-ben az igazi, de a vélhetően 2d-ben is megkapó (amivel kapcsolatban alighanem lesznek közeljövőbeni élményeim) látvány, a történet a maga bájosan naív egyszerűségével és tisztaságával elvarázsolja azt, aki nyitott a szépre, van fantáziája és nem azon lamentál a film közepette, hogy antropológiailag lehetséges-e a na’vik létezése, a lépésekre világító moha (?) is hülyeség stb. könyörgöm: mese, fantázia, nem a föld, hanem egy idegen bolygó, a saját maga élővilágával, kultúrájával. volt, aki azon fanyaglott, hogy mekkora hülyeség, hogy a na’vik befogadták a főhőst, sőt még tanították is, holott rühellik az embereket. nem igazán tudom eldönteni a hasonló vélemények olvastán, hogy ezek az emberek egyáltalán ugyanazt a filmet nézték, mint én, vagy nem egyszerűséggel figyelmetlenek, sötétek, avagy korlátoltak? cameron annyira kristálytisztára glancolta a sztorit, hogy egy pillanatig sem kell agyalogni a dolgokon, s ha valami meghökkent is, akkor sincs gond, hisz mindez pandorán történik, ott pedig így van és kész.

hogy ne szaporítsam tovább feleslegesen a szót (tudnám még fokozni, oldalakat tudnék teleírni arról, hogy milyen érzés volt átélni a filmet), én a magam részéről csak ajánlani tudom az avatart.