szeretnék egy olyan fekete-fehér (esetleg szépia?) fotót rólam, amin saját magam véleménye és ízlése szerint is vállalható, esetleg nagyjóképű vagyok. tudom, ne kérjek lehetetlent, a fotós is csak olyan, mint a fodrász (hozott anyaggal dolgozik), de attól még álmodozni lehet, nem?

de.

vannak olyan dolgok, amiket nem kell számolni, számon tartani ahhoz, hogy tudja az ember, éppen hányadán áll velük.

ami régen oly könnyedén jött-ment, most görcsösen vajúdva halvaszületik. persze korábban kiírtam és megírtam, vagy leírtam és elríttam. mert nem számított, ki olvassa. evidens, hisz ismeretlenek elé nem kell odaállni és elszámolni. most meg lassacskán nincs ilyen, talán-tán csak anyám nem olvasta még. abban is van, s nem csak a borban, hogy már nem olvasnak, csak hébe-hóba. ettől még a görcsös megfeszülés nem marad el, a kényszer ott bizsereg bent, várja egy startpisztoly talán soha el nem hangzó dörrenését.

a végképp érthetetlen nem a lelki szemetes kiürítésének kontrollja, sokkalta inkább az apró-cseprők elfelejtése. tudtam írni – jól, vagy rosszul nem tisztem megítélni – arról, hogy láttam egy világra csodálkozó kiskölyköt, párjára nevető tinit, reszkető kézzel újságot lapozó vaksin olvasó öreget. nem kellett – s most sem kell persze – megmondanom a tutit, elég volt, ha meséltem. mostanság minden feledhetőnek tűnik, vagy fel sem…

nem szabad kézzel írnom kell újra megtanulni, hanem látni és megragadni, ahogyan korábban. ha nem megy, akkor ezt itt be is zárhatom, okafogyottá válás miatt.

sógorom bejelentkezve maradt a facebook-on. ér vajon visszaélni a lehetőséggel és teleírni az üzenőfalát mindenféle vallomással?

derohadtszemét vagyok… s hatalmas a kísértés!

csörög a mobil (billy idol – white wedding. oldalbordaszám), felveszem, beleszólok:
-szia, miért nem a bentin hívsz, itt vagyok a telefon mellett?
-jaj, bocsi, nem téged akartalak hívni, hanem anyut.

értem én, értem. mint ahogyan a tegnapit is:
-figyelj, visszaadta az eladó a kártyámat, hogy érvénytelen, keresd meg légy szíves az újat, jó?
-jó.
-megvan?
-meg.
-bediktálnád a számát, hogy érvényesítsem.
-??? be, persze. … de mond édesem, ha aktiválod is, hogyan fogod használni, ha egyszer itthon van?
-jaaaa!

hát csoda, hogy imádom?

szeget ütött a fejembe és nem mellesleg kurva jó ötletnek tartom, így sanszos, hogy én is belevágok. mondjuk attól parázom kissé, hogy ha reggel nekiállok videózni, az oldalborda egyetlen laza mozdulattal dugja fel a seggembe a telefont, de hát rizikó nélkül nincs kockázat.

csatlakozzatok ti is (nem az anális mobilhoz…)!

life in a day

az van, hogy anyósomék révén potomért héderelünk kehidakustányban egy harmatfriss aparthotelben három éjszakát, sógornőmékkel körítve. potom három óra autózás után – a vivaz gps-ét követve, ami kb. ennyi folyamatos működésre van hitelesítve, mivel a szállás előtt 400 méterrel közölte, hogy lemerült az akkumulátor – megérkeztünk kertek alatt – mivel kilőttük a 30-40 km-el hosszabb (és drágább) autópályákat – a szálláshoz, becuccoltunk, majd kapva az alkalmon megtámadtuk a kehida kapu nevezetű kávézó és pizzériát. fejenként két és félezer magyar forintért megkaptuk a menünket (4 cl ágyas kajszi pálinka, zöldségleves – maroknyi -, választott grill – magam részéről csirke, tarja kolompérral és lecsóval -, kemencében sült almás rétes és a végén egy kávé), benyomtuk a bolyhos pálinkákat, amikből én a választék nagyját, nevezetesen öt félét bekóstoltam. ezt követően vissza a szállásra, átvedlés fürdőrucira és irány a medence, a gőzszauna a jakuzzi, majd ismét a szauna, végezetül ismét egy nagy segges csobbanás a medencében. s azóta pihegek kint az erkélyen, kezemben a cigarettámmal, kávéval, s hallgatom a nyugit, a tücsköket, csapkodom a cserebogarakat, a háttérben kutya ugat és sehol semmi városmorgás, repülőgép, ütvefúró. annak ellenére, hogy már lefelé úton megtalált minket a munkahely egy határidős melóval nincs stressz, beleszarok feeling dübörög bennem fel, s alá.

meg tudnám szokni, hogy nem kell naponta két-há’ órát zötyögnöm a gyökér zombisereggel, elviselni a szarkavarást odabent, hazaesni, dögleni, felkelni hajnalban és ismét taposómalmozni. el tudnám képzelni azt, hogy hajnalban felkelve kimegyek az állatokhoz, lerendezem őket, früstökölök, aztán nekifogok a napi ganézásnak.

egy darabig mindenképp. az lenne a jó, ha az embernek lehetne két helye a világban. egy a mindennapokra, hajtva, a város mobjában morzsolódva és pénzt keresve, meg egy másik, kisimulós, nyugis és beleszarós. elég lenne belőle egy-két havonta három-négy nap…

hjajj…