holnap vizsga, kb. annyi kedvem van hozzá, mint egy beöntéshez. nem igazán értem saját magamat, miért ódzkodom ennyire ettől a vizsgától, év közben a zh-k jól mentek, elvileg az átnézés bőven elég kellett volna, hogy legyen, s mégis még ki is dolgoztam a kérdéseket (újra), átolvastam a teljes anyagot stb.

mégis, ameddig csak tudtam, halogattam a vizsgát, s továbbra is úgy állok hozzá, mint egy foghúzáshoz.

hétvégén pedig (csütörtöktől) hosszú hétvégét tartunk kehidán, méghozzá sógornőmékkel. adj uram erőt az elviselésükhöz!

ahhoz képest, hogy először június 1-jére vettem fel az építőanyagok vizsgát, most kedden (tehát június 29-én) fogok eljutni odáig, hogy levizsgázzam. szerintem csak azért ilyenkor, mert későbbi időpont már nem volt. ezzel a vizsgával valahogy úgy vagyok, mint egy elfagyott lábujj amputációjával: tudom, hogy szükséges, de halogatom amíg csak lehet. pontosabban csak halogattam, mert ennek immáron vége, lévén utolsó vizsgaidőpont. de most valahogy rohadt nehezen megy rávenni magamat a tanulásra.

amire vágyom az kettesben eltöltött esték, akár semmittevéssel, akár sétával, mozival, színházzal, sörözőben meccsnézéssel, ágyban fekvős-összebújós pillanatokkal.

de mindezek kezdenek átkerülni a sci-fi kategóriába. meló, számvizsgáló bizottság, szomszédolás, bevásárlás stb. mindenre és mindenkire van idő, csak egymásra nem. és ez igazából csak rajtunk múlik. szerintem.

mert nem akarom halogatni azokat a dolgokat, hogy összebújjak a másikkal, hogy beszélgessünk akár semmiségekről, vagy csak elaludjunk a homlokunkat összedugva.

mert kurvára nem lehet tudni sohasem, hogy mit hoz a holnap és lesz-e még alkalom mindezekre. mert ez nem egy vizsga, amit meg tudsz ismételni, ha elkúrtad. pedig minden másnál fontosabbak ezek a dolgok.

nekem.

szusi ismét tüzel a jelek alapján. momentán épp lelkesen dugja a párnát, de dugta már a labdát is (teniszlabda méretű), pontosabban a levegőt.

meggondolandó, fedeztessük-e, ha esetleg igen, akkor uszkárral, mert abból van benne a legtöbb. esetleges érdeklődő kölykök iránt? mert nagycsaládot eltartani nem igen bírnánk… egy jelentkező amúgy már van, osztálytársnőm erőteljesen érdeklődött, mikor lesz kölyök, mert neki kell egy ilyen aranygombóc, mint szusi.

a kis kurva (szusi, nem pedig az osztálytársnőm).

… van amit le kellene, ki kellene. dugig vagyok mindenfélével, suli, meló, család, lakás, pénz stb. olykor úgy érzem, hogy üvölteni tudnék, torkom szakadtáig. olykor meg elszorít valami, ott belül. máskor szinte hallom, ahogy elpattannak az idegszálak, mint túlfeszített kötelek, rojtozódnak, súrlódnak, szakadnak.

…

mostanában.

nem igazán érzem jól magamat a bőrömben.

ilyen-olyan okokból.

kifolyólag.

Rossz kedv

kikérem magam és a teljes hímtag társadalom nevében a karót nyelt fapicsákat!

avagy: dugja már meg az ilyet végre valaki. az se érdekel, ha nő teszi, csak élvezzen már valamit, aztán máshol vezessen feszültséget.

vagy vezetésre tőlem a konnyektorba is belenyúlhat.

teremburáját.

amúgy meg hangyák korzóznak a számítógépasztalomon.

az őrületbe tud kergetni azzal, amikor szóban semmi baja nincs, de folyamatosan olyan arcot vág, mintha egy zsák lócitromot dugtak volna az orra alá. ilyenkor nekiállok visszapörgetni az egész nap eseményeit, hogy mely cselekedetem válthatta ki a megorrolást. van, amikor sikerül rájönnöm – ami nem jelenti azt, hogy megalapozottnak is érzem a dolgot, de ez amolyan vice versa -, de sokszor (mint például most) lövésem sincs, hogy mi nyomja a bögyét, amitől egy idő után én is olyan arcot kezdek vágni, mintha egy zsák lócitromot dugtak volna az orrom alá.

ráadásul – hála hülye természetemnek – hajlamos vagyok a végletekig felbaszni magamat azon (amolyan gázkartekergetősen felhergelve magamat, mintha csak egy motort túráztatnék), hogy szerintem semmi oka a rívaszarik ábrázatra, ellenben ismét kb. annyi figyelmet fordít rám, mint egy teljesen általános rovarra, vagy gyomnövényre. igen, nyilván elkövettem valami főbenjárót, de akkor miért nem lehet az orromra koppintani, hogy “hülyegyerek, vedd már észre magad!”?

persze az sem kizárt, hogy amíg nem figyeltem oda, valaki egy zsák lócitromot dugott az orra alá.

szusi rászokott a kanapé alatt való tartózkodásra. azt sem értem jobban, mint emezt.

ő meg elmegy itthonról anyóshoz egy odavetett “majdjövök“-el. nabaszki. majdgyere.

vitathatatlanul és végérvényesen öregszem. ez nem csak abban nyilvánul meg, hogy itt-ott sajog, no meg felejtek ezt azt. a legmarkánsabb tünetei, hogy a tiniként hordott faszlengetős boxeralsókat lassacskán felváltották a passzentos boxerek, az utóbbi években pedig megjelentek a fecskék.

valamint a seggemet is többet kell kenegetni körömvirágkrémmel, mint a pöcsömet hámosítóval.

a munkát illetően az a legnagyobb gondom a szubjektivitással, hogy laikusnak, “kívülállónak” egyszerűen nem tudod elmagyarázni, miért fontos és miért annyi időt igényel az adott munka. nem értik, vagy nem akarják érteni. nap, mint nap szembesülök azzal a ténnyel, hogy le van nézve a munkánk, nem számít, nem fontos. kívülről nézve lehet, hogy így van, én nem tudom megítélni ezt, mivel én is szubjektív vagyok. akkor is, ha azt mondom, egyes munkáknál akár 5-10 perc is számíthat. sokszor halljuk: á, annyi nem múlik, belefér, úgyse nézi meg senki stb.

könnyen teszik mindezt, mert ha gáz van, akkor nem az övék a felelősség. hanem az enyém, a kollégáimé. más faszával a csalánt.

az tényleg könnyű. szubjektíve is.

nem nagy újdonság, de esik. immáron hetek óta, szinte megállás nélkül, amit kikérek magamnak, mivel teljes mértékben inkompatibilis ez az időjárás az éghajlatunkkal és velem. golyókig átázott nadrágban üldögélni nem épp felemelő érzés, naphiányom van és június. ha így folytatódik tovább – márpedig a meteromókusok szerint így fog -, kénytelen leszek dacból kifeküdni napozni, eső ide-, vagy oda, mert ez június bassza meg.

tényleg közismert mindenki előtt az időjárás, de olyan vagyok most kicsit mint az angolok: örökzöld témákhoz nyúlok, mint pl. ez is.

hja, fantáziátlan, szürke az életem – látszólag -, ahogyan az idő is.