jobban belegondolva – így utólag mondjuk már mindegy – a lakásvásárlással nem csak fedélhez jutottunk, hanem egy pénznyelőhöz is. most nem csak az elbaszott fűtési rendszer miatti horror fűtésszámlákra gondolok, hanem a lakással járó először apró-cseprőnek, majd napi szintű gondokat okozó dolgokra, beszerzendőkre, tervekre. gondolok itt a kádparavánra, amiből a normális 70+ ezer körül van, a kertre, amit szusi szanaszét túrt, ezért egy részét el kellene keríteni, földet cserélni, murvát szórni, amiről könnyebb összeszedni a szart, fűtést csinálni a görénynek télire, cipőszekrény, kerti bútor, virágok, facsemete stb. lenne még mit, de már ennyitől is elborzadok olykor és kb. úgy érzem magamat, mint egy rémálom menekülése során, mikor a folyosó végén lévő ajtó annál távolabbinak tűnik, minél jobban rohansz felé.

talán ezek miatt sem laktam be magam részéről a lakást, hiába költöztünk be tavaly szeptemberben. igen, hülye maximalista vagyok, valamint örökös elégedetlenkedő. talán ezek miatt sem basztam el idejekorán az életemet elkapkodott házassággal, ez segít abban, hogy ne kettesekkel bukdácsoljak végig a sulin, hogy igyekezzek minél jobb lenni társként, hogy ne hagyjam magamat jó magyar módra szarrá folyni és akkora sörhasat növeszteni, amitől már a pöcsömet sem látom stb.

minap olyannyira tele volt a tököm a melóval, hogy beregisztráltam a twitterre (ha már az új telefon felajánlotta a twitterezést). ha minden igaz, két napig voltam regisztrálva, feliratkoztam gicára, írtam négy tweetet (jól írom?), majd töröltem. még annyira sem értem, hogy mire jó, mint facebookot.

nem vagyok egy webkettő alkat, az hótziher.

többször is felmerült már a telefonbekötés gondolata, de minduntalan elvetettük, mondván mindkettőnknek van mobilja, ergo felesleges még egy vezetékes telefon is otthonra. feleségem azonban mindig rácáfol a feleslegességre, mivel részéről a mobil nem mobil. értem ez alatt azt is, hogy unos-untalan szertehagyja (vagy otthon, vagy az irodában), elfelejti feltölteni, otthon / irodában hagyja – napokig – a töltőt stb. ez önmagában nem lenne gond, viszont olyankor, mikor kétségbeesve próbálom hívni, hogy hozzon be alsót, zoknit, pólót, mert már számolni sem tudok és holnapra nincs váltóruhám, enyhén szólva bosszantó. persze ettől még nem szeretem kevésbé, de olykor sikítozós frász tör ki a dolgaitól. s vice versa, természetesen (itt most egy mosolygós szmájli lenne, ha nem rühelleném posztokban a szmájlikat).

tegnap óta új értelmezést nyert a “zabszem nem fér a seggembe” kifejezés, mivel az eredeti jelentésére fittyet hányva bizonyította be a doki, hogy nemhogy a zabszem, de egy egész kukoricacső is befér(ne), akár akarom, akár nem.

persze ehhez az én hozzájárulásom is kellett, miszerint: lazítson. ok, lazítottam, így aztán vállveregető hangon (jaja, jobb keze a jobb vállamon, bal keze a… micsoda???) megnyugtatott, ha ilyen jól lazítok, akkor a második eszköz bevetése során sem lesz gond… feldobtam neki a hüvelykemet (stoppolós póz), majd megpróbáltam nem eric cartmanre gondolni, akinek egy jeladót ültettek az ufók a seggébe.

utóbbira egyébként telepedjen a feledés jótékony homálya. a lényeg, hogy túl vagyok rajta, nagy gond nincs, még hátra van 3-4 ér eltüntetése (gumigyűrűvel), oszt jó napot. ami gondot fog okozni, az az, hogy ne felejtsek el napi 2-3 liter folyadékot bevinni, meg az, hogy kerüljem a csípős ételeket.

tegnap sógor tizenhatodikját ünnepelendő ellátogattunk budapest első trófea éttermébe (erzsébet királyné útja), ahol ismét alkalmam volt megtapasztalni a jóféle magyar szokást, miszerint ha valami ingyé’, meg olcsóé’ van, akkor a szart is kitapossa a másikból, csak hogy hozzáférjen.

eleve nem szeretem a zsúfoltságot, de a közlekedésben és az éttermekben (azért emelem ki, mert pl. vásárláskor nem különösebben zavar, max. ha magamhoz képest is antiszociális vagyok) egyenesen rosszul tudok lenni tőle. főleg éttermemben, ahová egyébként valamilyen szinten kikapcsolódni is megy az ember (nem neki kell főzni, elmosogatni, kvázi kiszolgálják az igényeit stb). nos, erre – kikapcsolódásra szörtenli – a trófea, ill. bármely más all you can eat étterem alkalmatlan, legalábbis akciós időszakban. természetesen mi akciós időszakban voltunk (héttől fél kilencig), ami önmagában nem lenne gond, teljesen érthető, hogy anyóséknak szűkösebbek a kereteik (persze megkérdeztük előtte, mennyivel szálljunk be, de vissza lettünk utasítva, így ajándék lónak is kuss van), így azért kb. feleannyiból jött ki a vacsora, mint egyébként.

megjegyezni kívánom, hogy a trófea nem tehet arról, hogy bunkók a magyarok. önmagában az elképzelés és a kivitelezés egyaránt jó. szeretek jót enni jó áron. pont. ezekre a trófea, mongol és társaik tökéletesen alkalmasak, csak szánjon rá az ember elég pénzt, hogy ne az akciós időszakban kelljen az ételért küzdenie. no meg legyen elég bendője ahhoz, hogy “leegye” a befizetett ezreseket.

mert ez bizony küzdelem, ahogy azt a somlóiért elémtolakodó, anyja által tuszkolt kislány, majd az őt követő szülő könyöke is éreztette velem. nem beszélve persze a pácolt húsok előtt tíz percig ácsingózó, pultszéles seggű, sprődhajú némber elvarázsolt trampliskodásáról (csak ő létezik, körbe se néz, úgy fordul fel- és félrelökve mindenkit), a folyamatosnak mondható, kiguvadt szemű, csak az akciós áron befalható zabára koncentráló átlagtahó áradatról.

az élmény maradandó volt annyiban, hogy elhatároztam: inkább fizetek kétszer ennyit, de all you can eat étterembe akciós időben soha többet!

… a tenyerem, ha meglátom a djuice reklámot. mármint azt, amiben az idegesítő muff azt magyarázza, hogy milyen gáz, ha valakinek nagy a melle.

igen, hatalmas problémáim vannak.

egyszerűen vannak olyan pillanatok, amikor mindennél jobban hiányzik egy ölelés, egy szemrebbenésnyi szeretetmorzsa. mindenkivel előfordul, hogy apróságok történte, avagy hiánya ráteszi a kéznyomát az egész napra, hangulatra, de legalábbis a megkezdésére.

régebben most biztos rinyáltam volna vagy fél oldalt. lassacskán viszont kezdek eljutni oda, hogy sem itt, sem máshol. csak pakolgatom a polcokon a lelki szirszarokat.

jó lenne bemászni otthon a paplan alá és átaludni a napot, szépet-jót álmodni és mosolyogva ébredni.

majd elmúlik.

komolyan mondom, időnként szeretnék belenézni az emberek fejébe, hogy ugyan a káposztalén kívül lötyög-e még benne valami… miért van az, hogy fizikálisan felnőtt, korombéli, avagy idősb emberek agyilag még mindig egy öt éves gyermek szintjén állnak és úgy viselkednek, mintha a másik elvette volna a homokozólapátját?

kedvem lenne olykor megfogni a fejüket és kitartóan, ritmusosan egymáshoz ütögetni, míg fel nem fogják a diónyi agyukkal, hogy nem szeretni kell egymást, hanem meg kell tanulni együtt dolgozni és nem vélt, vagy valós piszlicsáré sérelmeken faszakodni egész nap a munka helyett.

akkorát basztam bele a szekrénybe, hogy diónyira dagadt a bütyköm. ja, tökömtele szindróma van.

az most konkrétan függősége-e vagy sem, hogy minden nap pálinkázunk? nem lerészegedésig, csak amúgy könnyed eleganciával.

mert finom baszki, mert finom.