Valami olyasmit érzek itt bent, hogy kéne hagyni potyogni a könnyeimet ilyen-olyan okokból kifolyólag, főleg megkönnyebbülési céllal, lennének benne fáradtság-, kiábrándultság-, féltés-, szeretet-, elkeseredettség-, megnemértettség-, megnemértés-, makacsság-, dac, -simogatás és bújáscseppek is, miközben gépelek, fogalmazok, telefonálok, válaszolok, pályázati kiírást olvasok, iszom, eszek, radírozok, áthúzok, gémkapcsozok és tűzőgépezek, aztán így egyszer csak észrevétlenül elfogyna mind, és akkor jó lenne a végén.

Talán nem volt az olyan rossz, hogy régen annyit sírtam, pusztán terápiás célzattal, mostanában meg már nem, mert megerősödtem, azt hiszem, de amikor elkap, akkor viszont ledönt a lábamról teljesen.

Annyi minden van a fejemben, hogy nem tudok dűlőre jutni saját magammal sem, csak ütköznek egymásnak a gondolatok, meg a mondatok, mint valami dodzsemben, igyekeznék szépen, sorba rendezni a szavakat, hogy értelmük legyen, ne csak az összevisszaság, de egyszerűen belefájdul a fejem.

Feszíti szét a minden.

Annyira nehéz egyetlen beszélgetésbe belesűríteni mindent, hogy érthető legyen minden ok és okozat, hogy az előzmény csupán magyarázat legyen és ne kifogás, hogy a közlés csak puszta tény, ne pedig szőrszálhasogatás, hogy… mindegy, csak így tovább.

Így sokszor azt veszem észre, hogy inkább el sem kezdem.

Néha teljesen úgy érzem, hogy fogyatékosok között dolgozom. Viszont látszik, mennyire fásult vagyok, már kiakadni sincs erőm. Csak leszarom.

Felőlem…!

Nem vagyok most jó társ. Sem magamnak, sem másnak.

Nem jó érzés. Nem fejtem ki.

Vagy de. Csak nem itt. Hanem ott. Belül. Máshol.

Nem jó SEMMI.

Néha akarok változni, máskor nem. Néha akarok változtatni, máskor nem. Néha látom értelmét a változásnak, máskor nem. Néha érzek erőt, máskor nem. Néha érzek türelmet, máskor nem. És ez mostanában percenként változik.

Az okokat látom (azt hiszem). A megoldást nem. Vagy nem tisztán. Amihez néha érzek erőt, máskor nem… Kitartást, türelmet… Magammal szemben. Is.

No comment, plíz.

Az a jó a nagyobb íróasztalban, hogy most a nagyobb asztalon van óriási kupi és nem találok semmit.

Hűűű, hogy 12 órányi nejlonharisnyával csizmában levés után milyen rohadt büdös tud lenni a lábam…!

Viszont van olyan is, hogy azt mondja az Ember, mosogassak el, mert neki nincs kedve, én meg azt mondom, hogy MOST nekem sincs, aztán csak megcsinálja, ha kaját akar főzni magának. Illetve sütni. Mert az egy szem serpenyőnk a mosogatóban.

Nem tehetek róla, nekem sem mindig van kedvem mindenhez.

Ja, és rájöttem, hogy simán tudnék anorexiás lenni, műxik a fogyókúra hétfőtől, folyadék, leves, gyümölcs, de inkább folyadék és leves, viszont már egy fél pohárnyi narancslétől is tele vagyok.

Attól pedig egyenesen kiráz a hideg, hogy valami szilárd kaját egyek, pedig nem direkt van, és tudom, hogy ha nekiállunk edzeni is mellette, akkor kell majd a szénhidrát, de halálkomolyan rosszul vagyok az evés gondolatától.

Namost vagy állati vékony leszek baromi gyorsan (ami nem egészséges), vagy össze fogok esni a futópadon.

Holnapra kiderül, kedves nézőink olvasóink.

Dallas-lázban égek, amióta van tévénk, bé van állítva felvételre, oszt’ rögzíti a zösszeset, csak megnézni nincs idő, amikor meg lenne, akkor az Ember elégedetlenkedik, ki nem állhatja ugyanis. Ja, én meg a Csillagkaput és a sci-fi-ket.

Szóval a lényeg, hogy ha lenne elég pénzem a repülőjegyre, én most simán felállnék az asztaltól és kitelepülnék Texas-ba, bejön nekem ez a cowgirl-lány fíling, úúúúgy szarnék bele mindenbe, ahogy kell.

Vagy ahogy a tehenek.

Úgy érzem, elfogyott az összes türelmem.

Megijeszt.

Vajon vissza tud töltődni valamitől?

Mától TOTÁLIS fogyókúra, elegem lett magamból, hogy tavaly már milyen kurvajól néztem ki, aztán megint csak eljátszottam, amit mindig (mozgás leáll, zaba beindul), simán bele kéne csapkodni a kis fejecskémet a betonba, lehetőleg hosszan és sokszor, na mindegy, utálom magam, az van, rettenetes módon, és ez már kezd az agyamra menni.

Hoztam erőleves-kockát, rákattantam teljesen a hétvégén, nem részletezném, minek okán, maradjunk annyiban, hogy maradandó élmény volt.

Szóval egy hét tisztogatás, gyümölcs, erőleves, rengeteg folyadék, reményeim szerint ma már tudunk menni konditerembe is, mert olyan akarok megint lenni, mint tavaly ilyenkor.

Ámen!