A lányom Léna lesz.

Rettegek a pókoktól.

Szépen írok.

Vastag a combom. De vékony a derekam.

Szeretek egyedül lenni.

Nem bírom a giccset.

Szeretnék asztalos lenni.

Tudok tehenet fejni.

Sztrapacska is the best.

Citromsárga.

Sírok mindenen.

Félek a haláltól.

Imádom a csípőset.

Szeretek dolgozni.

Nem akarok repülni.

Rágom belülről a számat.

Rajongok a könyv, a bőr és a fa illatáért.

Sosem kávéztam.

Isteni a tiramisum.

Megőrülök az írógépekért.

Gyűlölöm a szemetelést.

Nyitott az egyik csigolyám.

Bak vagyok.

Szokom figyelni az embereket sokat, valaha pszihomókus akartam lenni, illetve nem is, nem akartam hivatásszerűen ezzel foglalkozni, hanem csak megtanulni azt, amihez valahonnan mélyről jövő tehetségem lehet, úgy értem, LÁTNI az embert, hogy attól, hogy valaki magabiztosnak AKAR látszani, még lehet, baromira nem az, sőt, hogy sokszor milyen kétségbeesett kapálózás van csak a látszólagos, világba hazudott kiegyensúlyozottság mögött, meg ilyenek.

Látom a mozdulatok mögötti bizonytalanságot, a mosoly mögötti “gyűlöllekvicsort”, a görcsösséget, a hazugságot. Magának is. Hát még a világnak!

Nem jó ezt látni. Képesnek lenni látni.

Nem tudok mit kezdeni a labilis emberekkel. Félek, hogy egyetlen tűszúrással ki tudnám pukkasztani őket, annyira csak egy vékony kontúrjuk van, amit marokra fogott ceruzával igyekez(né)nek nap mint nap erősebbre rajzolni, de csak kikopik alatta a papír, egy centivel sem lesz erőteljesebb az a vonal.

Nem jó ez.

Írjuk fel, kérem szépen a kéménybe füsttel a naptárba, hogy ma, 2009. október 29-én MÁR nem vagyok éhes, ma az Ember és egyikkolléga két centire tőlem tolt be az arcába egy egész pizzát ebédre, miközben én tőlük két centire marhapárizsit ettem csípős paprikával, meg paradicsommal, és egy milliméternyire sem kívántam, mármint a pizzát, szóval huhhh, ha így folytatom, karácsonyra olyan kurvajó nő leszek, hogy még azzal a miniszoknyás télapóruhával is meglephetem az Embert, neeem, nem neki, nekem, hogy aztán meg jó legyen neki, vagyis nekem. Is.

Hihi, az van.

Ja, meg kötött miniruha. Fekete harisnyával, széles övvel, csizmával. Úúú, de dögös leszek mindjárthirtelen!

Tegnap egyébként voltunk Jacko-n, konkrétan tátott szájjal, járó lábbal, üdítősüvegen doboló kézzel néztem végig.

Igazából fura volt, de valahogy az jutott eszembe, hogy jaj, de jó, hogy nem voltam ÓÓÓriási rajongója, meg nem ismertem igazán az Ő mindenségét, mert nagyon szomorú tudtam volna lenni, hogy meghalt.

Mert tegnap is az voltam, ahogy megnéztem azt a filmet, érdekes.

Mindenesetre nem nagyon tudtuk hová tenni az egészet, mert számomra/számunkra egyáltalán nem tűnt olyannak, mint amit sugalltak össze-vissza, hogy szét van gyógyszerezve, alig él stb., én láttam benne erőt, rajta izmot, táncolt óriásikat, énekelt óriásikat, valahogy nem jött össze a Róla lefesteni kívánt kép azzal, amit sugallni szeretnének.

Mondjuk a gyógyszerekhez, drogokhoz, teljesítménynövelőkhöz, hangulatjavítókhoz mit sem értek, szóval passz, el lehet-e ezt érni mindenféle szerekkel, én, laikus úgy gondolom, hogy ha szét vagyok csúszva, nemhogy táncolni, de két lépést tenni sem bírok, a kristálytiszta énekről meg ne is beszéljünk, kifulladva pl. azt hiszem, egyetlen egyszer láttam csak, de basszus, 50 évesen ugyan engedhesse már meg az ember magának, hogy szuszogjon – egy kicsit.

A Földre pedig igenis vigyázzunk, nagyon megérintett ott az a klip, az Earth song alatt.

Az van, hogy konkrétan nem nagyon tudjuk, hogy mit fogunk hallgatni ezután reggelenként, én (mi) annyira Bumeráng-függőek voltunk eddig, hogy az csak na.

Sokáig úgy keltem, hogy a rádió korábban kapcsolt be, én még bóbiskoltam, néha vissza-visszaaludtam, de pontosan tudtam, ha ezt vagy azt hallom épp, akkor épp mennyi lehet az idő, mert ilyentájt ez meg az szokott menni.

Bírtam őket úgy, ahogy voltak, igen, olyan kis bumeráng-családos fíling volt az egész. Mondjuk 10-kor általában eltekertem a rádiót, vagy kikapcsoltam, a zene már sokszor zavart, de Ők kellettek.

Hát izé.

Ha van eszük, megveszik Őket. Szeretném én nagyon.

Mit ne mondjak, van annak bukéja, amikor a múlt csütörtökön az asztalomon felejtett (tejjel összekeverendő) fehérjeturmixos kübli tetejét alig egy hét után levéve kiáramlik belőle a csí.

Óbazz.

Hétvégén kétszer is voltunk a zarénában, komoly teljesítmény, pénztelenségünknek köszönhetően hónapok óta nem fájdítjuk a szívünket egyetlen plázában sem, mit ne mondjak, elég rosszul viseltük, hogy mindent a szemnek, semmit a kéznek, illetve a pénztárcának, de hát nem lehet egyszerre mindent, mint tudjuk, így csak a sóhajok maradtak.

Meg hogy o-lyan-gyö-nyö-rű kötött ruhákat, szoknyákat, mindenféléket láttam, hogy jajatyaúristen, csak hát ahhoz mínusz xs-es anorexiás libának kellene lennem, de legalább 10 7 kilóval kevesebbnek, hogy úgy nézzenek ki rajtam is, mint ott, a kirakatbabákon, szóval ilyenkor persze rögtön kísértésbe esik az ember lánya, hogy fogyni, de minél előbb, ergo no kaja, koplalás, hogy lehetőleg már holnapután csodálatos legyen, mert úgy vagyok képes egyetlen hétvége alatt hízni 3 kilót, mint a pinty, bár annyi kajától a tíz kiló is kevés lenne, úgyhogy csak csendben örülök a +3-nak.

De nem, koplalni nem szabad, ápdéttel is lemegy, mit lemegy, legrosszabb esetben 3 hét alatt úgy leolvad az a 7 kilócska, mintha ott se lett volna, úgyhogy mától csak egyesek,  meg kardio ezerrel, fúbasszus, nagyon kell nekem egy több olyan ruha, szoknya, nadrág, minden, hüpp. Ja, meg egy pénztárca is hozzá, of course.

Csak azt tudnám, melyik kanyarban lettem 31 majdnem32éves koromra ilyen hülye picsa?!

Bár mindegy is az szerintem.

Na, kötött ruhácskára fel!

Oly’ mértékben kívánok megenni egy (több…) egész (tálca…) csokis minyont, hogy MOST lemegyek a büfébe, és betolok egy (egy!) sportszeletet.

Mert minyon nincs. Lecsekkoltam. A Bélánál. Telefonon.

Jáj.

Hív a csaj a … mindegy, akárhonnan, aszongya, várjak, szakadozik a vonal, nem mindig érti, amit mondok.

Ááá, mondom, ez a hangom.

Mára teljesen elment, néha előjön egy-egy magánghanzó, így a rutinos rejtvényfejtők határozottan előnyben vannak, ha pár hangból ki kell találniuk, mit is mondtam.

De élvezem.

Voltunk meccsen, jáááj, mekkora volt, hangom minimális, lényegében már az első gólnál szétsikítottam a torkomat.

A másodikról konkrétan úgy lemaradtam, ahogyan csak én tudok, épp nyúltam a tökmagért (ami az én esetemben 100%-os kondentrációt és odafigyelést igényel), oszt’ egyszer csak felugrott körülöttem mindenki. Hát üvöltöttem én is, ha már ott voltam, meg vártam a visszajátszást, de hát az ottan nincsen ugye.

Azt, hogy a harmadikat szintén nem láttuk, csak halkan merem megjegyezni, mert jobban paráztunk azon, hogy a tömeg előtt menjünk, minthogy megvárjuk a végét, így a 85. percben el is indultunk hazafelé, így még a lelátó aljában ért minket az újabb ordítás és gól alatti zene, no comment.

Volt viszont hátborzongatóan csodálatos hangulat, 42 ezer ember, éneklés, ordítás, szurkolás, szotyizás, tökmagozás, felhördülés, kurvaanyázás, tapsolás, mindentbelézés és a többi.

Menjen mindenki meccsre, mert az jó.