Tele vagyunk tervekkel, már csak egy feneketlen pénztárca kellene, hogy mindent meg is tudjunk valósítani.

Az erre a hónapra rendelt penitencia beszereznivaló a kinti tároló (végre felszabadulna a szobából csekély 40 négyzetméter, ahol a fúrók, csavarok, tiplik, szerszámok, mindenek leledzenek), a zállatok helye (szegény Görénygyerek kiköltözhetne a fürdőszobából), továbbá az Ember asztala, ami a tervezett méreteit tekintve lassan úgy néz ki, el fogja foglalni az egész szobát (nem, de végre eltűnnének a rajzcuccai is a mindenhonnan).

Próbáltam megemlíteni az Embernek, hogy ha mindezekbe beleugrunk, akkor megint egy olyan nullás hónap jön, hogy örülök, ha egy hetet kibír belőle, nemhogy négyet, de azt mondta, menni fog az neki, hát majd meglátjuk.

Feszegetjük a tűrőképességeink határait rendesen, de hát egy kis nélkülözésbe még senki sem halt bele, szóval rajta, ugorjunk fejest az üresbüdzsés októberbe is, majd beszámolok, mennyire jöttek ki az elvonási tünetek. Mármint energiaital-elvonás, vásárláselvonás, kólaelvonás, sörelvonás, cigielvonás, édességelvonás, kajaelvonás, szórakozáselvonás…

Egy rohadt szélmalomharcnak érzem az EGÉSZET. Egy lépés előre, kettő hátra, nem tudsz más fejével gondolkodni, nem tudsz más kezével cselekedni, nincs erőd századszorra is felhívni a figyelmet, elmagyarázni, nyomatékosítani, sírni, toporzékolni meg mégse kéne, egyszerűen csak nem-megy.

Nem megy.

A gombóc meg csak jön felfelé.

De akkor sem fogok sírni.

Érzem én már régóta, hogy szívat az élet, nem is kicsit.

Túl azon, hogy úgy tűnik, 31 éves koromra sem nőttem ki a pubertáns korból, a fogamzásgátló abbahagyása óta olyan pattanásos vagyok, mint egy kiskamasz; a zállataink lényegében egy merő WC-nek tekintik a lakást, az egyik a parkettára pisil (igaz, napok óta először, és csak véletlenül, de akkor is), ellenben a másik szánt szándékkal szarja-pisili össze a fürdőszobát, semmi sem segít, bárhová bármit raksz, akkor is a mellette lévő 1,2 milliméteres helyre csinál; anyós hetente hív fel, hogy milyen virágot akarunk a lakásba, és kép-te-len megérteni, hogy nincs hely/nem tudjuk/kutya megzabál mindent; pénzünk egy szál se, 260 forintból kellene kihúzni legalább péntekig, ellenben ötletünk ezer stb.

És akkor MOST jön ki rock band-re a Beatles.

Kész vagyok.

Az van, hogy tegnapról mára nulla, azaz nulla percet aludtunk, kisfőnöknek weblapot csináltunk folytatólagosan, fél négykor picit sírtam a tehetetlen dühtől, de összeszedtem magam, huszonhatodszorra is megcsináltam a megcsinálnivalót, aztán hirtelen fél 6 lett, akkor kivittem a kutyát sétálni, az Ember elment zuhanyozni, majd követtem én is, így tehát fél 8-ra beevett minket ide a fene, hogy itt folytassuk immár hivatalból.

Nomost mivel az előbb két szó gépelése között a fejem leesett az asztalra (szó szerint), átrongyoltam dirititkárnőhöz, hogy akkor én most szeretnék kávét inni, mert nem-bí-rom nyitva tartani a szemem. Néztem így a készüléket, hogy melyik gombot nyomjam be, odáig eljutottam, hogy alátettem azt a csészeizét, aztán találomra böktem egyet, hangosan kerregett (értsd: darált) és jött belőle barna lé, kb… nemtommennyi.

Kérdem, normális emberek ezt mennyi cukorral isszák (nem kávézom, sohaseazéletben, max. tiramisu formájában jöhet, lövésem sincs az ilyetén dolgokról), aszongya normálisék kettővel, de ő öttel. Oké, akkor belepakolok nyolcat. Mármint azt a kis kocka alakú fehér bigyót. Az illata remek, azt szeretem, közben kavarom ÉS viszem vissza a helyemre (hulla vagyok, mozgáskoordinációm épp ezért nincs, de azért én még megfejelem a mutatványt egy tízcentis tűsarkú csizmával), tehát úszik, folyik, lötyög mindenhol, fele az alátétnek szánt tányéron, nem baj, kevesebbet kell meginni.

Helyemre leülök, nézem, belekortyolok, basszus, ez kurva szar.

Irány vissza, kockacukorba belemarkol, cukrokat egyesével belemártogat, azokat elszopogat. Vagy tizenhatot. Boááá. (Viszont tök jól néz ki, ahogy a cukor szívja fel a kávét, hjaj, az élet apró örömei.)

Hánynék az édestől, eszméletlenül fáj a gyomrom (gondolom) a kávétól, szóval egy fikarcnyit sem lettem jobban tőle, de legalább most már össze-vissza kalapál még a szívem is.

Jaj. Úúú. Izé. Hányni fogok.

Az meg milyen már, hogy Ő is bejelentkezik Skype-ra a nappaliban, én meg innen a hálóból küldök neki egy szmájlit!

Egyébként pedig testületileg és hatóságilag, mint közszféra (vagy passz), kaptunk egy papírt (nem mindannyian egyet, hanem mindenki külön-külön, érted), hogy akarunk-e (személy szerint, dátum, aláírás) H1N1 elleni védőoltást vagy nem.

Hát én bekarikáztam, hogy nem, azt mondta a Móni, hogy azt mondta neki a gyerekorvos, hogy eszébe ne jusson, én meg hiszek a Móninak, meg a gyerekorvosának is.

Meg egyébként is mindenhol azt hallom, hogy ne, szóval nem.

Dátum, aláírás.

És így akkor elfogadtam azt is, hogy ha meghalódnék, akkor nem lehet semmiféle kártérítési igényem. Bár mondjuk ezt így nyilatkozat nélkül is borítékoltam volna, de legyen.

Két példányban.

Itten van pár kép, de azóta már lényegesen rendezettebben néz ki a lakás, lassan készülnek újabbak is, csak ha valaki addig már nem bírná ki.

Konyha

(Ugye figyeled az elmés megoldást a világításra!?)

Hálószoba

(Jótékonyan hagyjuk figyelmen kívül a plafonról lelógó vezetéket, ottan most már lámpa van, kérem!)

Fürdőszoba

(Itt még mosogatóként is funkcionált a fürdőkád, azóta már eltűnt onnan a Ciff.)

Fürdő_2

A tegnapi nap nemmellesleg úgy telt, hogy keltem 7-kor, kutyát sétáltattam, közértbe mentem, Embernek, Öcskösnek bundáskenyeret gyártottam, ittam egy teát, mert tisztító kúra van. 9.10-kor már az uszodában voltam, 14-kor a vízben csobbantam, 42-kor 30 hossz (1 km) leúszása után kikászálódtam, 44-kor már a szaunában ültem. Kétszeri hidegzuhanyos megszakítással 35 percet szaunáztam, cseppet rosszul lettem.

Délután dolgozni szándékoztam, de helyette inkább takarítottam, szekrényt mostam, fűszertartókat töltögettem, feliratoztam (bors, kömény, őrölt kömény, Béla-féle; valami erős paprika stb.), fűszeres polcot berendeztem, így most van egy nemszépszínű és színes fűszeres polcunk, mosogattam, pakoltam, mosogattam, pakoltam, porszívóztam, kutyát kizártam, felmostam, kutyát nem engedtem be, mindezt nagyjából este 6-ig.

Salátát gyártottam, mert tisztító kúra van, vacsoráztam, moziba mentünk, hazajöttünk, Moulin Rouge-t DVD-ztünk, lefeküdtünk.

Azt, hogy hol pihentem/tünk, nem tudom, de elment ez a nap is.

Ma pedig fél 10-kor már Hűvösvölgyben voltam, és mivel még épp 13 perc volt a következő busz indulásáig, csak szembefordultam a nappal, becsuktam a szemem, beletartottam az arcomat, és álltam ott élvezve a meleget és a csendet, fel sem tűnt az a 13 perc várakozás a semmiben.

Majd dolgoztam, 2-re hazajöttem, uncsitesóasztalos befejezte a konyhabútort, megbeszéltük az Ember rajzasztalát, meg tudja csinálni, hurrá, 40 körülből meglesz és még polca is lesz, úgyhogy szuper, már csak pénz kéne rá.

Most pedig az Ember fürdik, én a hálóban laptopozok hivatalosan dolgozom, de majd mindjárt, előbb kiírom a mindent a fejemből. Szóval mindjárt munka, kisfőnöknek befejezzük a honlapot, addig az Ember a nappaliban rajzol, bizony, tök jó, hogy van végre hely félrevonulni, nem zavarjuk egymást a mittudoménmicsinálásban.

És nagyjából, meg körülbelül boldog vagyok, asszem, kezd nagyon-nagyon jó érzés lenni végignézni a lakáson, hogy azon a helyen, ahol egy éve még csak a csupasz, de tényleg csupasz, csak betonfalak voltak, ott most konyhabútor van, meg csempe, meg Cif, és Pur, és tűzhely, meg konyharuha, a szobában parketta és kanapé, polcok és könyvek, itt beépített szekrény és tükör, no meg a narancssárga kendővel letakart kislámpa, kezd otthon hangulata lenni, már csak a kinti tároló, a zállatok helye, valamint az Ember asztala hiányzik, és akkor már nagyjából és körülbelül mindennek lesz helye.

Jó érzés van most, bizony.

Tegnap moziban voltunk, Corvin kártya, ÜCS, tudod, mert pénzünk az már nincs, illetve volt még nálam 765 forint, abból 750-ért vettünk az Embernek kukoricát és kólát (nézzed már, melyikből mennyi a legolcsóbb, kijön-e egyáltalán belőle valami), nem, nem vagyok ennyire önfeláldozó, én tisztító kúrát tartok, mint tudjuk, de tényleg, komolyan, szóval nekem csak a film maradt, meg időnként lenyaltam a szájáról a pattogatott kukorica ízét.

Tehát mozi, District 9, engem odaszögezett teljesen, és bár eddig sem bántottam/zavartam volna a földönkívülieket (konkrétan mondjuk senkit), ha jöttek volna, vagy esetleg jönnének a jövőben, de most már biztosan sosenem.

Tetszett, na, nem leszel mondjuk vidám utána, nagyon nem, de szerintem nézzed meg, érdemes. Bár a vége még így is kicsit nyáloid lett, de üsse kavics, belefér.

Mellesleg 25 perc alatt ott voltunk, 25 perc alatt hazaértünk, szóval váó.