cirka egy (vagy több?) hete tikkel folyamatosan a jobb szemem. alja. ami már csak azért is szokatlan – a mellett, hogy rém idegesítő -, mert eddigi éltem során mindig a bal oldalam volt a “gyengébb”, ott fájt általában a fejem, az az oldal bénult le stb.
nem kellene az amúgy is érdekes elrendezésű pofimat tovább basztatni mindenféle rángásokkal, tikkelésekkel.
továbbra sem sikerült elérnem a blogot (illetve a tárhelyszolgáltatót) a tré-mobil nyet segítségével. céges netről elérem – amint az látható -, magán a mobilon elérem, csak a mobilt modemként használva nem. remélhetőleg az épp abszolvált windows 7 telepítés orvosolni fogja a problémát.
egyébként semmi különös, momentán néma csend és hullaszag, kisujjból megírtam a pályázatkiírást, most meg várom a visszajelzést, mit basztam el benne.
fő az optimizmus.
most meg ülhetek itt a melóhelyen azért, hogy majd jól lecsapjak a büfé délutáni ellenőrzésének keretén belül. jájj, de jó nekem.
sebaj, addig is megpróbálok előrehaladni a holnapi dolgokkal, elvileg amúgy is le kell lépnem délben, hogy be tudjak menni órára.
megfogalmazódott a “frissen” indult blogomról a kritika (különös tekintettel arra a tényre, hogy a korábbi blog.mohikan.hu-t átirányítottam ide):
There is 1 user online now.
na baszki…
azon gondolkodtam, hogy vajon mennyiben köszönhető a munkahelyi stressz a valós, létező gondoknak és mennyi belőle a magunknak beszuggerált, s így valamilyen úton-módon bevonzott szar. mert az tény, hogy lassan már ott tartok, hogy előző nap aggódom, vajh megint mi nem lesz jó odabenn? s nem azért, mert ne dolgoznék, dolgoznánk sokszor erőnkön felül, hanem azért, mert mostanában annyi minden van, s oly kevesen vagyunk rá (olyanok pláne, akik tényleg vágják a dolgokat), hogy óhatatlan a hibázás. a tolerancia viszont fordítottan aránylik a feladatok számához, stresszel mindenki, hülyéz mindenki mindenkit.
ez senkinek sem jó. sem a feladatot kiszabónak, sem a végrehajtónak. igaz, kis pont vagyok én az itteni életben, de talán mégis sikerül valamit tompítanom a dolgokon, ha megpróbálom kevésbé felvenni a dolgokat, s legalább én igyekszem buddhai nyugalmat sugározni magamból.
az elvi (rész)megoldás tehát megvan, már csak meg kellene valósítani. amit némiképp megnehezít az, hogy már kora reggel szét akar pattanni a fejem és gyomorgörcsöm van, bár magamat ismerve olykor (sokszor) ez önszuggesztión és nem valós problémákon alapul, így aztán közel ott vagyok, ahol a part szakad, avagy a huszonkettes csapdája.
ja, ja. hétfő van baszki.
valahol teljes mértékben érthető, ha valaki leáll egy bloggal, még akkor is – sőt akkor pláne – ha “híres” avagy olvasott volt és nem szélsőségesen exhibicionista alkat. egy idő után fárasztó lavírozni, hogy ezt, vagy azt leírhatom-e, vagy esetleg olvashatja olyasvalaki is. az állandó moderálás folyamatos erőfeszítést igényel, ami hosszú távon elveszi a blogírás minden örömét (pl. én sem tudok már olyan felhőtlenül szabadon rinyálni, mint anno…)
oszt csókolom, kapu bezár.
ui.: szerintem a leállók 90 %-a úgyis újrakezdi… magamat tekintve meg könnyű helyzetben vagyok, lévén aligolvasott 
valamilyen apropóból a tré-mobilon keresztül nem érem el a mohikan.hu domaint (meg a tárhelyszolgáltatómat sem, ergo nem az oldallal van a gond, hisz más netkapcsolattal elérhető), így aztán mára kisuhantak mindazon gondolatok a fejemből, amiket le akartam volt írni. talán jobb is, sok veszítenivalóm alighanem nincs vele.
vannak olyan pillanatok, amikor kurva nehéz. amikor egyszerűen már csak fáradtságot és fásultságot érzel. amikor úgy érzed, ettől többet nem tudsz és nem is akarsz tenni. amikor igazából nem is tudsz “jót” tenni, max. nagyot nyelni és mélyen kussolni. mert olyan nincs, hogy mindig te, mint ahogy az sem járja, hogy akkor is, ha nem úgy gondolod.
aztán persze ez elmúlik, de addig is keserű szájízzel próbálod elterelni a gondolataidat.
jelenleg egy, azaz egy darab alma van a szervezetemben, lyikas garas a pénztárcámban (bár, ha nekidurálom magamat talán sikerül némi aprót összecsikarnom), s egy – alighanem fentieknek köszönhető – nagy luk a gyomromban. így aztán nem csoda, hogy az elfogyasztott víz ellenére is szédelgek kissé, s még előttem van egy koordináció, remélhetőleg nem délutánba nyúló.
hétfő délelőtti rinyaposzt. mert megérdemlem (mondjuk így sec-perc alatt sikerülne lefogynom, csak nehogy úgy járjak, mint a cigány lova, mire megszoknám az éhezést, megdöglök )!
mondanom sem kell, agyarországon az lenne a meglepő, ha rendben menne valami (lásd BKV, MÁV, kormányzás stb.). s miért épp az építőiparban mennének a dolgok a helyes kerékvágásban? természetesen mi sem jártunk másképp, a több hónapos késéssel (s mi még jól jártunk) elfoglalt új otthon örömébe nem kevés üröm is jut. itt van mindjárt a magyar építészet rákfenéje, a kivitelezés: a jó magyar vállalkozó, a jó magyar munkásemberrel karöltve ott spórol és csal, ahol csak tud. előbbinek a 300%-os haszon is smafu, utóbbinak meg kell a fusihoz. tehát az “agy” a vevőt húzza le a feltuningolt árakkal és a kispórolt, illetve silányabb minőségű alapanyaggal, az “izom” meg nemes egyszerűséggel mindent ellop, amit csak lehet. no meg a jó magyar építőanyag korlátlan alkalmazása: sziloplaszt és purhab. eme két csodálatos találmánnyal nincs lehetetlen, mindenre jók. kitölteni, megragasztani, odaragasztani, pótolni ezekkel lehet az ellopott anyagot. aminek persze megvan az eredménye, az új lakás már egyből költözés után szellőzik (ajtó-, ablaktokok mentén. a szellőzőnél nem, az el van dugulva, vagy visszafúj), reped a fal, a csempe, a wc-tartályra véletlenül a forróvizet kötötték rá (nem vicc, egyik szomszéd sikeres gőzborotváláson esett át így), s a végtelenségig lehetne sorolni a bosszantóbbnál bosszantóbb problémákat, amik közül is az egyik legégetőbb a kivitelező és egyes lakók nemfizetése. azért másfél év alatt 16 milliós hiányt felhalmozni nem piskóta, ennek egyik (tetemes) részéért a kivitelező a felelős, a másikért pedig a lakók egy része.
s most, az első közgyűlés után ebbe a szarba szívattuk bele magunkat, felvállalva a számvizsgáló bizottsági tagságot, naivan, ifjonti fejjel és hévvel. ez még töretlen, de már kezdjük átérezni sziszifusz helyzetét, holott még neki se láttunk igazából. megdöbbentő mennyi ostoba és – nincs rá jobb kifejezés – hülye ember lakik itt. ja meg bunkók is, számosak. a legújabb slágertéma a macskakérdés, miszerint emeletiek előszeretettel etetik a kóbormacskákat, a macska meg nem hülye, ha egyszer kaja van, akkor ideszokik, szaporodik. s összehugyozza a járdát, a földszinti kerteket, teraszokat, mismást. s a nagy állatbarátok nem értik, miért van agyilag felbaszva a földszintiek tetemes része. merthogy szegény cicák.
nos, szerintem az állatok szeretete nem ott kezdődik és fejeződik be, hogy enni adok neki. az etetéssel és odaszoktatással felelősség is jár(na), nem abból áll a törődés, hogy odalököm csóringer macskának a maradékot. tessék magához venni, állatorvoshoz vinni, beoltatni stb. persze ez utóbbi már nem kóser, mint ahogyan az ajtók bezárása magunk után (nyitott kukatároló rulez), a szemét kukába dobása a földre tétel helyett stb.
persze mindezeket még meg is magyarázzák egyesek. persze, mi voltunk azok, akik ide akartak költözni. persze, mi voltunk naivak, hogy hittünk az igényben, meg az emberi intelligenciában. kis hülyék, baszki.
hogy mégis miért szeretünk itt lakni, még akkor is, ha időnként erőteljesen kurvaanyázunk valamely vasárnap este ütvefúrózóra? nos, azon kevesek miatt, akiknek köszönhetően kialakult egy ház a házban, egy kis kommuna a sok ökör (tisztelet a kivételnek) közt. magam részéről köszönöm, hogy vagytok, srácok!
agyarország · macska · szomszédok · társasház
